Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kedvenceim híres költőktől

2008.07.30

Szabó Lőrincz: Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku: nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok;
kívánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsitíthass, már nem tudok mást:
mutasd meg a teljes alázat és áldozat
örömét és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod életedet,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet,
törvényen kívül, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.

------------------------------------------------------- O ------------------------------------------

Tóth Árpád
LÉLEKTŐL LÉLEKIG

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

 

---------------------------------------------------------------- O ------------------------------------------------

Gyulai Pál: Tanács


Kit szeretsz s akik szeretnek,
Ha bántanak, ha megsebeznek:
Ne haragudj rájok sokáig!
De öntsd ki szíved' s ha letörléd
A fájdalom kicsordult könnyét:
Bocsáss meg! hidd, enyhedre válik.

Óh egymást hányszor félreértjük,
Szeretteinket hányszor sértjük,
Bár szívünk éppen nem akarja.
Mi is talán vérzünk a sebben,
Nekünk is fáj még élesebben,
De büszkeségünk be nem vallja.

Ne légy te büszke, légy őszinte,
Híved legott azzá lesz szinte,
Oszlik gyanú, megenyhül bánat;
Oly váratlanul jöhet halálunk!
S ha egymástól haraggal válunk:
A sírnál késő a bocsánat

---------------------------------------------------------------- O -------------------------------------------------

Nemes Péter: Mindig a barátod leszek

Időtől, tértől függetlenül,
Még ha testem már
Nem is e világon jár
Csak gondolj rám, és figyelj
Én ott leszek
Benned

Ha sötét felhők gyülekeznek,
Leszek neked
Napsugár felettük

Ha magányosan állsz az erdő szélén,
Csak gondolj rám, és
Mesélek majd a madarak nyelvén,
Csakis neked
Hogy tudd
Nem vagy egyedül

Ha elborít a sötét egy újholdas éjjelen,
Gondolj rám, és
Elér a vigasz akkor is, mert
Ott ragyogok majd
Benned
A csillagos égbolt helyett

Ha az ősz sóhaja nyomán
Elsárgulnak a fák,
A halott levelek hullásából
Hallhatod, ahogy
A jövő reménységét
Súgom neked

Ha szívedbe mar a jeges tél,
Leszek neked a hópelyhek zenéje
Hogy ne feledd,
Még a hideg is szép lehet

Ha lelked Szeretetre sóvárog
Sugárzom majd neked
A születésnapi torta gyertyalángjából, és
A csillagszóró szikráiból is

Ha otthonodat nem leled
Csak gondolj rám, és
Érezd ott mélyen
Otthonod az egész világ

Ha késne a tavasz,
A megújulás erejét öntöm beléd
A napkelte ragyogásából
Minden párás hajnalon

Ha félelmek gyötörnek, és
Nem leled az utat
Csak nézz a távolba, ahol
Feltámad a szél, és
Simogatásában ott leszek,
Felszárítom könnyeidet

Ha már fogytán az erőd,
A hegyek sosem apadó erejével
Emellek fel
Hogy menj
Tovább
Tovább!

Ha már úgy érzed, nincs kiút az útvesztőből,
Csak hunyd le a szemed, és
Lelkedet szárnyalni viszem
Az álmok mezején
Hogy lásd
A szabadság létezik

Ha nem találod a megnyugvást,
Békével a karomban suhanok feléd
A naplemente varázsában
Hogy sose feledd,
A harmóniát magadban keresd

Ha örömödet nem oszthatod meg mással,
Nézz egy virágra, és
Én mosolygok vissza
Tiszta szívből,
Veled örülve,
A lelkedben élő kisgyermekre

Ha bánatodat nem hallgatja meg senki,
Csak gondolj rám, és
Ott leszek
A szívedben

Csak ott leszek
És ölellek
S az esőcseppekben
Veled könnyezem

Ha szükséged van rám,
Ott leszek
Mindig
Csak gondolj rám

És tudd
Van egy barátod

Aki vár
A végtelen partján

----------------------------------------------------------------- O -------------------------------------------------

József Attila:

    Hűség

Mint holt leánynak őrült szeretője,
Ki este, hogyha gyúlnak csillagok
És fényük búsan, szomorún lobog,
Mint gyertyák, melyek, hol a szemfedője

A holt leánynak sápadtan fehérlik,
Búskomoran, hallgatva állanak;
Mint jegenyék, ha már leszáll a Nap,
Sötét csucsukra hintve égi fényit,

Haldoklóként, ki utolsót lehel még,
Melyben szép lelke rejtve szétoson -
Ki este surran álmos utsoron,
Hóna alatt biborló, hímes kelmék

S belopózván félénk, nyikorgó ajtón,
Halkan könyez csöndes, fehér szobán;
Holtan hallgat csöndes, fehér leány
S künn ifju vágyak sírnak fel sohajtón.

Búját a borzalom, miként nagy, éji
Bagoly a szárcsát, úgy rebbenti meg.
De megcsókolja forrón hóhideg
Ajkát a holtnak, aztán elmetéli

Nyakát, fehér nyakát s vörös selyembe
Burkolva szép fejét, szökik haza
S habár a hús a csontokon laza
S már foszladoz, csak őrzi, őrzi egyre.

Ugy őrzi lelkem is te képedet,
A távoltól megóva, itt, szivemben.
De az nem oszlik: Bánatműteremben,
Ahol a szobrász sírva ténfereg,

Tört szobrokat szórván az éjbe szét -
Ott hallgat emléked halotti maszkja
S előtte, ami szóra nem fakasztja,
A szerelem pirosló mécse ég.

1923. febr. 29.

 

---------------------------------------------------------------- O -------------------------------------------------

Radnóti Miklós

  Levél a hitveshez



A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.


Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva


féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom,-
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csójainkról élesebb az emlék;


csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek,-
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,


s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2x2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus-szeptember

------------------------------------------------ O -----------------------------------------------------

József Attila:

    Uram!

Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,
Ó én Uram, hogy megjelentél nékem,
Tán már nem is bús fájdalmam lobog,
Te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.

Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,
Erény rongyán, bátorság mentebőrén,
Mégis mindent levetkezem, Uram,
S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.

Dús életemnek ifju vára omlott
Mohos magánnyá szépült és ma benne
Csak csipkebokrok nőnek, ó pedig
Egy lánynak csókja mind liliom lenne.

Uram, ki küldtél büszke vár urának,
Engedd, már lelkem riadót ne fujjon.
Szelíd remeteként az öregek
Szűk szíve odvas odujába bujjon.

1923. júl. 28.

(Ahogy ezt Ágnes énekli.... mosmár "Férfiszóval" című JA verses lemezén.... :-)

---------------------------------------------------------------- O -------------------------------------------------

 

 

 

József Attila:

Amióta...
Amióta megláttalak,
Szebben süt a nap le rám
És azóta százszor szebben
Dalol a kis csalogány.
   Csak a piros ajkad néma
S mosoly rajta nem fakad,
Saját magam árnya vagyok,
Hisz csókolnom nem szabad.
 
Amióta megláttalak,
Illatosabb a mező
És azóta tövis nélkül
Áll a büszke rózsatő.
   Csak a lelked lett fagyosabb,
Csak a szíved lett büszke,
S szerelmemtől lobbant lángra
A kétségb'esés üszke.
 
Amióta megláttalak,
Örök tavasz ég virul
És azóta kis madarat
Kis leány nem tart rabul.
   Csak te tartasz foglyul engem
S csak a szívem csupa seb;
A neveddel ajkaimon
Halok meg! - úgy édesebb.

1921. ápr. 11.

---------------------------------------------- O ------------------------------------------

Radnóti Miklós:
Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.

Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

----------------------------------------------- O ---------------------------------------------------

Pilinszky János

Sírvers

Nem görbülhet egyetlen hajukszála,
őrzöm legkisebb ráncaik
a kőzeteknél konokabban
az ítéletnapig.

Könnyeik szivárgó erekben
szemérmesen bujdosnak bennem,
és feneketlen tavat ásnak
a mindentudó hallgatásnak.

Hajnalig síró szeretőkben
némul el így a szerelem,
s már nem is ők karolják egymást,
a halhatatlanság ölel!

Egy egész örökkévalóság
őrzi mindannyiuknak sorsát;
rendíthetetlen, mint a kőzet,
már nem is én ölelem őket.

----------------------------------------------- O -------------------------------------

Pilinszky János


Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
------------------------------------------------- O ------------------------------------

József Attila:

Mért hagytál el, hogyha kívánsz

Igaz-e, hogy érezlek most is,
Amikor messzire vagy tőlem?
Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
Ha bennem lehetsz csak ünneplőben.
 
Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
Mért fáradnak el a rohanók?
Mért rág szú-módra szét a tenger
Karcsú, viharra teremtett hajót?...
 
Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,
Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!
De megégetnők-e a világot,
Vonagló lángokként összefonódva?
 
S pocsolyákba árkolt bús arcomba
Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?...
Ó asszonyom, te balga, te bolond,
Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

1924 nyara

 

---------------------------------------------------------------- O ----------------------------------

 

KÖRÚTI HAJNAL

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...

------------------------------------------------- O ---------------------------------------

József Attila:

Mikor az uccán átment a kedves
Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.
 
Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.
 
Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.
 
Lebegve lépett - már gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.
 
És ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.
 
Akit ringattam vigyázva, ölben,
óh hogy aggódtam - elveszik tőlem!
 
De begyes kedvük szivemre rászállt,
letörte ott az irígy virágszált.
 
És ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!

1925. jún. / 1928

 

 

---------------------------------------------------------------- O ----------------------

 

ESTI SUGÁRKOSZORÚ

Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

 

 ------------------------------------ O ------------------------------------

 

 

LÉLEKTŐL LÉLEKIG

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

--------------------------------------------- O ----------------------------------------- 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.